"Az 1980-as évek közepén, amikor hozzáfogtam a szovjet társadalom gyökeres átalakításához, világszerte zuhanni kezdett az olaj ára. Meglehet, az amerikaiak és a szaúdiak összefogtak, hogy így legyen" – hallottam tavaly ősszel Mihail Gorbacsovtól, aki némi keserű iróniát vegyített hosszú monológjába:

"Ha az olaj- meg a gázárak akkor nekem kedveznek, máig ťreformer pártfőtitkárŤ lennék… De most más a helyzet. Putyin el fogja kerülni a sorsomat, hiszen a fél világ az orosz energiahordozóktól függ. És ha lejár a két elnöki ciklusa, hát istenem. Nem kell alkotmányt módosítania. Meg lehet ezt oldani másképpen is…" A végjátszma kezdete Ennek a forgatókönyvnek vagyunk a tanúi most. Az ismeretlen és jelentéktelen Viktor Zubkov kinevezése az orosz kormány élére – két hónappal a parlamenti választások előtt! –, már jelezte, hogy kezdetét vette a végjátszma. A döntő mozzanat az volt, amikor az orosz elnök bejelentette, hogy a kezdettől általa irányított Egységes Oroszország listavezetőjeként elindul a parlamenti választásokon. Ez a szavazatoknak mintegy 75 százalékát hozhatja a pártnak. Ilyen erős képviselői többséggel a háta mögött, a kormányzók, az iparmágnások, a pénzvilág, a hadsereg meg a politikai rendőrség támogatásával a tavasszal leköszönő államfő miniszterelnökként is megőrizheti hatalmát. (Olyan helyzet állhat elő, mint a romjaiban heverő, háború utáni Magyarországon, amikor a Gazdasági Főtanácsból kikerült Vas Zoltán cinikusan azt mondta: "Ha engem eldugnak az Operaház pénztárába, akkor ott lesz a magyar gazdaság központja…") Az oroszországi fejlemények azt jelzik, hogy a szovjet múlt újraépíti önmagát. A Szovjet Központi Végrehajtó Bizottság elnökségének elnöke, majd a Legfelső Szovjet elnökségének elnöke címet viselő államfőnek ugyanis sohasem volt igazi hatalma az óriási országban. Nem túl népes apparátusa jól érzékelte: olyan parkolópályára kerültek, mint ha a szakszervezeti központi intézmények valamelyikébe vezényelték volna őket. Államelnökök árnyékban

A szovjet "hőskorban" az államfői tisztséget a muzsik külsejű, kecskeszakállú Mihail Kalinyin töltötte be. Az alkotmány értelmében rengeteget tehetett volna sokat szenvedett alattvalóiért. De – noha jószívű ember volt – aláírása ott virított a halállisták százain. Az ország tényleges ura, Sztálin ugyanis a szó szoros értelmében a nyakán tartotta a kést: miközben Kalinyin külföldi államférfiakat fogadott, és kitüntetéseket adományozott, észt felesége nyolc éven át a Gulag rabja volt. Kalinyin utódáról, Nyikolaj Svernyikről a hallgatag, mindig gondterhelt köpcös szakszervezeti vezetőről a szovjet lakosság meg a külvilág alig tudott valamit. Sztálin viszont melléállította főtestőrnek grúziai földijét (szegről-végről rokonát), Egnatosvilit. Meghagyta neki: "Figyelj, fülelj, s ha elég bizonyítékunk lesz, hogy Svernyik elvtárs a nép ellensége lett, lelőheted, mint egy kóbor kutyát!" A következő szovjet államfő a Szovjetunió talán egyik legismertebb embere, Kliment Vorosilov marsall volt. "Az egyes számú vörös tiszt" – aki a második világháború után rövid ideig a Kreml helytartójának szerepét töltötte be hazánkban –, elődjétől eltérően, több mint harminc éven át tagja volt a szovjet pártvezetésnek. Városok, hegycsúcsok és kultúrházak viselték a nevét, de elnökként ugyancsak keveset produkált. A fontosabb döntéseket nem is a neki alárendelt Legfelső Szovjet elnökségi ülésein hozták. Ráadásul Vorosilov nagyon korán leépült. A belga királynőt összetévesztette az angollal. Az iráni sah jelenlétében gyalázta a monarchista rendszert. "Olyan mohó tekintetű a nők társaságában, mint a Piroska és a farkas című mesében a farkas" – jellemezte tárgyalópartnerét, a valóban híresen nőbolond Sukarno indonéz elnököt – úgy, hogy a vendég oroszul jól tudó tolmácsa hallja szavait. Emiatt Vorosilovot többször is megfeddték, de a szovjet pártvezetés, Hruscsovval az élen, jól szórakozott a lassan hamut is mamunak mondó nagy túlélő baklövésein. A bolsevik legendák világából ottfelejtett hadastyán csupán ideológiai szépségflastromként kellett nekik. A pártközpont fölött A párt első emberei – Lenintől Hruscsovig – még sokkal többre becsülték a kormányfői szerepet. Elsőnek Brezsnyev törte meg a jeget az 1970-es években, amikor egyszerre lett a párt és az állam első embere. A nyugati vezetők többsége azonban már korábban is tisztában volt azzal, hogy vele – pontosabban, ahogy egyre szenilisebbé vált, a környezetével – kell egyezkednie. Újabb fordulatra csupán az 1990-es esztendők elején a Gorbacsov, majd Jelcin nevével fémjelzett időszakban került sor. Akárcsak nálunk, a régi nómenklatúra hatalomátmentésének meg a nemzeti vagyon megrablásának kora volt ez, de a választott államfő hatalmának növekedésével párosult. A mindenhatóvá váló elnöki adminisztráció befolyása pedig lassan túlszárnyalta az egykori pártközpontét. A bizánci és egyszersmind a sztálini múltból merítő Vlagyimir Putyin tehát kitaposott ösvényen halad. Azt már elérte, hogy a gazdasági kulcspozíciókat legközelebbi emberei foglalják el. Egy müncheni orosz ismerősöm – aki matuzsálemi korának tulajdoníthatóan jól emlékszik a szovjet-oroszországi polgárháborúra, a párizsi orosz emigránsok nyomorára, a spanyol polgárháborúra és a szovjet politikai rendőrség kegyetlenségére – azt mondta róla: "Olyan a helyzete most, mint Sulla idején, aki vidéki villájából biztos kézzel igazgatta Rómát, miközben a haderő rendületlenül az ő nevét harsogta, a konzulok pedig kizárólag a lekötelezettjei közül kerültek ki. Meggyőződésem szerint Vlagyimir Putyin 2008 tavaszán úgy megy, hogy közben marad. Ha pedig a bizalmasai köréből kikerülő bábelnök – mondjuk Zubkov, vagy valaki más – váratlanul ťmegbetegszikŤ, Putyinnak nem kell kivárnia négy évet miniszterelnöki irodájában, hogy visszaköltözzön a Kremlbe. Ha csak valami közbe nem jön. Ám emlékeim szerint ilyesmire nálunk nemigen volt példa…"

Kun Miklós

(Magyar Hírlap archívum)

Kun Miklós Hírportál