Nemrég Rómában járván barátságos kis szállodánk éttermében találtam egy orosz nyelvű könyvet a polcon. „Vigye el, a maguk országáról is szó van benne. Valamelyik moszkvai vendég hagyta itt múltkorában. Jó vastag, mi nehezéknek használtuk a konyhában”, mondta nevetve a cirill betűket még mindig könnyen kibogarászó ukrán vendéglátós.

Hálásan elfogadtam tőle az ajándékot, az öklét rázó Nyikita cárral – Hruscsovval – a címlapon, a vörös zászlóval a közepén, a borítóból szinte kitüremkedő „1956” felirattal. Kortársak emlékezései szerepeltek egymás után, kronológiai sorrendben. Amíg azonban számunkra az 1956-os év a magyar forradalmat és szabadságharcot jelenti, nekik ez az esztendő másért volt fontos. Hiszen 1956 februárjában hangzott el Hruscsovnak a sztálinizmust „leleplező” titkos beszéde a szovjet kommunista párt XX. kongresszusán. Ekkor fojtotta vérbe a tbiliszi sortűz a Sztálint éltető grúz szeparatista fiatalok felkelését. Évtizedig eltitkolt lázadás zajlott le egy szovjet hadihajón. Aztán jöttek a poznani „események” (így, idézőjelben említi őket a könyv). És még nem beszéltünk a szuezi válságról…

A memoárkötet újra meggyőzött arról, mennyi teendőnk van még a múlt megismertetésében. Hiszen az oroszok, akik a Szovjetunió legnagyobb utódállamában egyáltalán hallottak a magyar ötvenhatról, többnyire így idézik fel az emlékeiket: „Valami véres kalamajka volt.
A mieinket hátba lőtték az utcán az ottani huligán süvölvények.”

Elgondolkodtató, hogy az Oroszországban mostanában megjelent hasonló kiadványokban az egykori budapesti szovjet nagykövet, Jurij Andropov, a KGB későbbi hírhedt elnöke talpig becsületes emberként, sőt reálpolitikusként szerepel. Egyik könyvből a másikba vándorolnak a szavai, miszerint a Bajza utcai szovjet követséggel átellenben a felkelők kommunistákat feszítettek keresztre, a fákra. A Rómából hazahozott kötetben Hruscsov lánya idézi fel a tőle hallottakat: „Máig emlékszem Jurij Andropov szavaira, hogy a magyarok milyen kegyetlenek voltak az oroszokkal. Vöröskatonáinkat tűzbe hajították, csillagokat vágtak ki a mellükön. Mindez véletlenül került szóba. Andropovval irodalomról, könyvekről társalogtunk. Aztán megemlítettem a cenzurális tilalmakat, az értelmiségünk elleni hajszát. Andropov komolyan rám nézett: ťMaga el sem tudja képzelni, hova vezethetnek az értelmiségnek tett engedmények. Magyarországon is mi lett ebből…Ť”

Mit szűrhet le a hazánk történetének egyik legfelemelőbb és egyben legtragikusabb időszakáról publikált párbeszédből az orosz olvasó, aki sokkal kevesebbet tud a „magyar ötvenhatról”, mint Spárta meg Athén küzdelméről. És milyen informá­ciót raktároz el magában, ha elolvassa ebben a kötetben az akkori másodéves magyar tiszti iskolás emlékeit, aki így beszél: „Ami ’56 novemberében történt, az elkerülhetetlen volt. A magyar hadsereg egyedül nem tudta volna megállítani azt a folyamatot. Akkoriban a Parlamentben állomásoztunk. Parancsnokom azt mondta, szovjet csapatok érkeztek hozzánk. Ki kell küldeni hozzá egy parlamentert, az én dolgom meg fordítani a két fél tárgyalását. Kimentünk. Három körben vagy kétszáz szovjet tank vette körül az Országház épületét. Megkértük a páncélos hadosztály parancsnokát, hogy fáradjon fel a miniszterhez. Ő azonban ragaszkodott ahhoz, hogy a miniszter jöjjön le hozzá. (…) Az a véleményem, hogy ami lezajlott akkor, helyes volt. És nem csak én gondolkodtam így.”

Még ennél is obskúrusabb emlékiratokat közölnek sorra e kötet szerkesztői. A kecskeméti különleges felderítő zászlóalj parancsnoka szerint „a magyar kolhozparasztok, általában a földművesek a szovjethatalom oldalán álltak. Csupán a felkelők, a volt kulákok, a spekulánsok, a gyárosok, és már elnézést, a prostituáltak lázadtak fel ellenük. Az egész nép mellettünk volt. Azt akarta, hogy maradjunk Magyarországon.” Az emlékező megörökítette, milyen nemzetközi konfliktust okozott az alakulata: „Az egyik tankomból lelőtték a jugoszláv követség titkárát. A T–54-es ugyanis Magyarországon vett rész először a harcokban. Valaki a követség erkélyéről fényképezni kezdte. A kiskatona erre megfordította az ágyúcsövet, és az erkélyre lőtt.”

A botrány nyomán hosszú, kínos tárgyalások következtek a jugoszláv diplomatákkal. A történtek magát Andropovot meg Ivan Szerov KGB-főnököt is megdöbbentették. De haragjuk nem tartott túl sokáig: a „derék hadfi” egyike volt azoknak, akik 1956 őszén a Szovjetunió Hőse arany csillagot, a legmagasabb háborús kitüntetést tűzhették mellényükre.
Már bánom, hogy Rómából hazacipeltem ezt a könyvet. Papírkosárban lesz a helye. A napi szemét mellett.  (Forrás: Magyar Hírlap)


Kun Miklós Hírportál